az idő mindig is csak üres semmiség lenne, ha az emberek nem töltenék meg lényük hiú cselekedeteivel, sokszor az időt mások ellen fordítva, sokszor pedig szembeállítva saját magukkal. elementáris ragaszkodásunk az idő értéktudatához azonban nem csupán kihasználásához köthető. leginkább azt szeretném hinni, hogy maguk a legcéltalanabb és csendesebb percek a legfontosabbak. a percek, amikor csak vagyunk. az áhított percek, amikor valakivel vagyunk, minden különösebb cselekményhalmaz kényszeredett vonzata nélkül, amikor átölel, s viszont hagyja magát átölelni, amikor megcsókol, s hagyja magát megcsókolni, amikor szerethetünk. szerethetünk magunkon kívül valaki mást, ,,úgy, hogy az minden különösképp tiltakozás nélkül tűri azt,, ahogyan ezt már előttem is megfogalmazták. hiányzott hogy szerethessek időben valakit. szerethettem pillanatban, térben, de az idő mindig ellenség maradt mostanában.

s most hirtelen lett ellenségem az idő mellett a tér is. lassan azt hihetném, kényszeresen keresek valami szélmalmot és vívok életreszóló harcokat banális dolgokért. már maga ez az eszmefuttatás is fájdalmas. magamat sajnálom, vagy az időt amit erre szánok? meg nem mondhatom. nincs róla érzékeim által adott hiteles válasz. csupán azt tudom, hogy gyűlölöm az időt, amely nap mint nap fakítja az elme legszebb emlékeit, amely megkérdőjelez minden hirtelen érzelmet, amely törölni akarna, amely még saját magam is megszüntetné... nem tudtam, hogy hiányzik, amíg nem tudtam, milyen nélküle. de nem is jó tudni létezését, mert hiánya eképp alakult, s most hogy már tekintete bevéste magát tudatomba, s szemem lecsukva magam mellé képzelem, jön a kérdés, mi van velem...

már nem tudom mi is a szerelem, a nüansznyi külömbségek, átmenetek. a csak ,, van ,, remek eszménye azonban sablonos és legyen az bármely részről, degradálóan cserbenhagyásos ösztönöket ébresztve menekít ki mindenünnen. van - barátságtalan és fölényes szó, de talán még mindig jobb mint a nincs? nem. a nincs, az tudja hogy lehet, míg a van, csupán van.