jó érzés néha régi önmagunkkal azonosulva élvezni néhány emlékfoszlányt. gondtalan és felhőtlen percekbe zuhanni mérföldekre a valóságtól. felidézni régmúlt idők mikroterének kacajjal és könnyel teli bomló pontjait. időpazarlás lenne? nem hiszem. a pazarlás az, amikor tudjuk mit kellene tennünk, de valamimód mégsem engedelmeskedünk az észérvek adta csökönyösen egyszerű hangnak. kapálózunk, vergődünk, de végül mind odajutunk. oda, ahol az összes emlék-kacaj és sírás kérdőn néz ránk, mire várunk... lapos és kietlen lélekkel tovább kell állnunk. hiszen még alig pihentünk meg, alig éreztük újra, hogy élünk... késő, kegyetlen önmagunk másodpercek töredékei alatt fertőz, s öl. mindent mi kedves és jó, mi félteni való. degradál múltat jelent jövőt. őt és őt és őt... rájöttem, nincs párom, nincs társam, csak én vagyok. jelenthet bár sokmindent valaki, jelenthetek bár talán sokat valakinek, senkije leszünk végül mindenkinek. a céltalanság zúzó vasfogával őröl, s én nem akarom, hogy a közöny leplébe bújva porladjanak el az érzések. legjobb lesz szépen, csendben végig ordibálni, hogy nincs más, nincs más! ezt kell tenni, még ha téves is a hit, ha több sebből vérzik is a tánc. kibírod, míg a színpadról lelépsz, s a függöny mögött már nem látszik a zokogás. nem is zokogsz már. már megszoktad kegyetlen valód, s talán nem is akarsz boldog lenni.talán félsz a boldogságtól. talán a boldogság számodra maga a társtalan magány tükrében rég megszületett holnap.magad építkezz , s a talaj is csak magad légy. ne építs másra, ingatag az, s ingovány a léte. a holnap boldogságát magad vidd végbe...