Lélekmustra Pesten

érdekesnek találtam azt a megállapítást, miszerint, a képen látható személy meghalt, mesék nincsenek. és ezért gyorsan szálljak be. hiába, elkövet az ember hibákat. már hogy ne lennének. attól, hogy valaki nem hisz bennük, más még hihet, és átélheti. leírok egy felnőtt mesét, és ki-ki döntse el, vannak-e mesék, vagy nincsenek.

a cukornád felém küldi édes illatát...

gyors zuhany, mert tudtam, nincs sok időm felfrissülni, hamarosan csenghet a telefonom. nem bizonyultam mégsem elegendően rutinosnak, mert szabályszerűen kirohantam a víz alól amikor hirtelen megszólalt a csengőm. már megérkezett. magamnak még 2-3 percet adtam volna, hogy felöltözzek, de csodalámpás-lakó nélkül ez lehetetlen volt, így maradt a félig meztelen valóság. visszagondolva a ruha, úgyis csak felesleges adat lett volna. tétova pillanatok, míg ő is  felső adathalmazától megszabadulva közelebb kerül. már csak egy lehelletnyi tér s a negatív távolságok első szakasza elindul. tekintete az ereimbe hatol s szétáramlik, gyorsan, mint kegyes méreg, ami az áldozatot soká szenvedni nem hagyja.

megcsókol. halál. a józan észnek már semmi esélye újraéleszteni, kit már egyszer ajkaival rabulejtett. csipkerózsika is tudta jól, miért tetteti, hogy alszik. a megfelelő csókot várta. a testek ezen találkozása egyik legártatlanabb formája a narkotikumoknak. csak még egy, és még egy, észre sem vesszük és már függők lettünk. ez a drog azonban drága. döntő többségben dönt, méghozzá ágyba, és nem azért, hogy kiheverjük kicsit és talpraálhassunk, nem. a teljes megsemmisítés a cél. a fejem tiszta, tisztára nincs magánál egy gondolatom sem.

a szívem viszont alig ver, nem dobban, és nem is lüktet. mostohán bánok vele, nem kedvére cselekszem, ezért nem tart velem. inkább magányosan zárja be ajtaját míg én átadom magam neki. természetes és indokolt minden érintése, de a pillanat amikor a bőröm érzékeli, nem jelent égető tudatbavéső eszmehasadást. talán ha az ember másként viszi véghez rontó tervét, akkor, mint a forró tű, mely hegeket hagy maga után, de nem bánja azt a használója, csak legyen, legyen, legyen. talán akkor másként érinti a szivet is a tett. univerzumaink találkozása mesterkéletlen, túlvilági. csendes mint a világűr, mely kietlen mivoltában rejt milliárd csillag-titkot. kiszámíthatatlan és kegyetlenül őszinte a látvány. a szemei mögött csillagtengerek bújhatnak el, s mélységes őszinteséget sugallva távolba sodor. olyan messze, hogy elfeledem mi is az állítmánya a cselekvésünket egy gondolatba összesűrítő mondatnak. pár emlékkép jut eszembe, messze távolodva tőle, s hirtelen visszazuhanok a magasba. találkozunk.

negatív. negatív a távolság a két test között. a felületek akarva-akaratlanul találkozásukkal ingereket váltanak ki egymásból. visszafordíthatatlanul is egymás tulajdonába kerültünk ezekre a magyarázatot nem kérő percekre. egymáséi, hangozhat a távolból, és tünik giccsesen valóságnak a közelben. apró boldogságlehelletek a bőrömön, kis zajok, neszek, s eszmélek. nem csak figyelnem kell, át kell magam adnom. át kell adnom. hirtelen kezdem érezni azt az mámorító telhetetlenséget, hogy amit tesz, tegye, tegye, tegye és ha lehet soha ne hagyja abba. megáll, s mielőtt még érkeznék bármire is gondolni mélyen a szemembe néz. szívem ajtaja alól vér kezd folydogálni. két kezével visszatart, nem engedi hogy elforduljak, hogy ne nézzek szembe vele. vagy engem akar látni, vagy a szememben a saját tükörképét. meghagyom számára titoknak. titkolózni kezdek én is. titkolni késztetem magam hisz, minden mozdulat közelebb lök a tudatom szétszórásához. heves levegő vételek, és már eldőlt, csak egyszemélyes győzelem volt. ne. várjunk. rámnéz, és valamiféle cselekvéselőzmény van a tekintetében. csók. csók, ami kárpótol minden elkalandozásért csodaországból. csók, amely azt súgja ezerszer is visszagondolva rá, hogy vagy nekem. hogy bármikor vagy nekem. egy fél óra múlva nem kalandozhatok mellőle el. nem tehetem, mert ki tudja, talán mindketten nyerhetünk, s ekkor dolce vita hangulat terjed szét a szobában.

szép álmokat gyerekek!