Lélekmustra Pesten

van aki szeret egyedül lenni, van aki nem. én nem szeretek egyedül lenni. mindent elkövetek azért, hogy véletlenül se maradjak saját magam társaságában mert az fárasztó, és megerőltet.

csak a zene az, ami efféle társas magányomban partnerül szegődik, és hűséges tud lenni. kár, hogy ezen lovagi tulajdonságaiért nem lehet megszeretgetni, hozzábújni és átölelni. igen, sokszor már úgy érzem, az állandóság érzete is örök hűséget kapna cserébe tőlem, ha létezne. hiánycikk a romantika, a feleslegesnek vélt édes körök.

ez a hétvége meglepően fura volt még nekem is, annyi minden gyűlt össze kis kusza lelkem emléktemetőjében, hogy szinte hamvasztást hamvasztásra tarthattam volna, ha lelketlenül nem egy tömegsírba dobálok be mindent. megtörtént. kisebb nagyobb sikerrel. mindent megjegyeztem, amit eltemettem, hogy feltámadásukat várhassam. nem, nem az emlékek feltámadását várom, hanem újakat, akik névleg megegyeznek. szerelem, igen, ő az akit leginkább várok, s bár valahol mélyen tudom, csak fájdalommal jár, de ha lelketlenül mesélek, s kalandozok soká, végül saját magam is temethetem.

ki dönti el, hogy a hit és a remény szülte mesék életrekelése csak álom, vagy valóság is lehet? mi magunk állunk szembe sorsunkkal, s vasököllel tartjuk vissza. zsákbamacska, gondoljuk, s gyomlálunk a tereken, hol csupa szivárványszín orchidea terem. kiirtunk millio lehetőséget kérdések nélkül, eldöntve a mástól kapott válaszok megannyi sorvadó lehetőségét, mindig, mindig kérdezés nélkül.

ó az az évtizednyi délután, mikor az összes ujjam görcsberándult, hogy ezt lejátszhassam. ma már tudom, van aki inkább csak hallgassa, s van aki alkossa. nem efféle zenélésre teremtettem. de lelkeket ölelni lehet e szebben, mint a zene által? amikor szavak nem zavarják meg a valóságot, amikor sokszor az érzéseknek nincs emberi hangok által megfogalmazható mivolta. ...szerelmes szeretnék lenni, térben és időben, ha csak egy napra is, de teljesen...